A sztori
Tehát van nekünk egy kicsit kotnyeles kriminálpszichológusunk, aki eltűntek után nyomoz. CSI fílingben rögtön a prológusban hazahozott egy lányt, hogy látszon, jó. Ezek után lefeküdt egy random zsaruval (teljes WTF volt számomra) majd kzdődött az igazi mese.
Egy kis, határmenti északír városka, Paula Maguire otthona. Lányok tünedeznek el, pont, mint 1985-ben. Egy cigánylány, (elnézést, traveller) és egy gazdag, befolyásos ember szőke kis angyala. Paula pedig csatlakozik a frissen alakult csapathoz, akik régi eltűnéseket vizsgálnak újra, a határ mindkét oldalán.
A végén az egészt visszavezetik egy ilyen éneklős-sátánellenes vallási csoporthoz. Persze nem mondom el, hogy s mint, de azt megjegyezném, elég látens volt. Mármint, van olyan, hogy egy író elejt egy óriási clue-t, de úgy, hogy ne érezzem azt, bazmeg ez a fasz nem emlékszik, pedig már mindenkinek leesett, hogy hmmhmmmhm.
Lényeg, hogy ha nem azt nézzük, mikor jössz rá, ki a tettes, akkor nagyon is meglepő, ki tette.
Az én szerény kis véleményem
Szóval. Ezt a szépséget érdekes módon szereztem, egy másik író facebook feedjén át. Merthogy Sharon Bolton linkelt egy cukker kis mini-interjút Claire McGowannel, annak apropóján, hogy Claire ha elhúzhatna egy lakatlanszigetre és egyetlenegy regényszereplőt vihetne magával, akkor az az én lil Joesburym lenne.
Akkor láttam meg Claire perverz fejét (sicc!) és tudtam, meg kell néznem mit írt. Két könyv, nem valami nagy választék. Utóbbit, a The Lostot vettem meg.
Olyan egy hete kezdtem bele, és a nyári olvasási tempómhoz képest (1 könyv/1 nyár) kurvagyorsan álltam neki. Az első ötven oldal elcsöpögött, aztán Izáéknál már úgy voltam vele, hogy nem baj, ha kihagynak a röpiből, olvasni akarok.
Tegnap este pedig... Nos. Valahol a 210. oldal körül hagytam tegnapelőtt abba. Olvastam vagy két fejezetet. Mondom 230-nál, na csak még egyet. És ott úgy berántott, hogy 23:50-től hajnal 5:15-ig ezt olvastam. Az olyan 2 perc/oldal sebesség... Nem mintha számítana.
De a végén, az az utolsó fejezet, az földhözbaszott.
Szóval nem nagy spoiler, bárkinek feltűnik aki olvassa, hogy drága Paulához képest Carrie Bradshaw nagyon önmegtartóztató. Illetőleg nem, és nagy részben meg is értettem Paulát, egéjszakáskaland, részeg volt, de mikor ő volt a józan, az ütött. Anyway. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy régen láttam olyan könyvet, ahol a főhősnő az első kötetben talált "pasit" (mert ugye nem szar trancsírthriller az, amiben nem jön össze a két főhős) ez meg rögtön kettőt és egy egyéjszakást... Na mindegy. Az az utolsó pár mondat meg... Well, fuck you too.
A sztorihoz magához visszatérve, ez az egész vallásos szarság arra emlékeztetett, mikor a Puta el akart zavarni a perverz paphoz. Mindenkinek megvan? Juan, (nem vicc) egy teljesen beteg fejű "pap" (barátnője az volt, és a szexuális védekezést sem tagadta meg) aki ritkaszar bűvésztrükökkel kötött le nyolcadikosokat a szexuálisfelvilágosító órák előtt-alatt-után, és van egy ilyen éneklős-barátkozós templomi miszarja. Egyedül azzal sikerült elhárítanom, hogy mennem kelljen, hogy közöltem, bekaphatja.
Tehát ezek után, Juan fejét felidézve, nem volt nehéz elhinni a sztori a Missionnel kapcsolatos részeit.
Annak pedig nagyon örültem, hogy Paula múltja folyton emlegetve volt, de nem volt beleerőszakolva ebbe a sztoriba, nagyon jót tett. És persze nyitvahagyja a folytatás lehetőségét.
Mindent összevetve tehát, sok okos dolgot tudtam meg Írországról és Észak-Írországról, a nyelvjárásről (Me wee sister missus!) és tényleg valami jót olvastam ^^
