Na összeszedtem magam lelkileg, és több mint másfél hónap után úgy döntöttem leírom a véleményem erről a... khm... könyvről.
Látjátok milyen szép a borító? Kék, cuki, és sokkal kevésbé néz ki belezőkriminek - mind címileg, mind kinézetileg - mint amennyire az. Az ilyet pedig szeretem, mivel kissé zavaró, ha az olyan intelligens emberek mint Miz T csesztetnek, hogy mijázháugy "The Executioner"? Ez volt az, ami miatt bekaptam a horgot. 
Pedig sejthettem volna, hogy mi vár rám, abból, hogy "The new KATHERINE DANCE thriller" mégsem futottam... Sőt, még ilyenkis könyvvédő főliát is kapott... (Nem baj, azt odaadtam azóta Carsonnak ^.^ Ő megérdemli) Amúgy majd a balra megtekinthető "The Executioner"-ről is írok egy mesét nektek... Az majdnem olyan rossz, mint ez volt. És van egy nagyon furcsa tulajdonsága is...
Szóval, csak hogy mindenki képben legyen, most megpróbálom nektem lefordítani a könyvajánlót, tekintettel arra, hogy én okosságos vagyok, ti meg nem feltétlenül ^_^
A sikeres énekes, Kayleigh Towne-t egy ismeretlen hívja - de a vonalban csak slágerét, a "Your Shadow'-t hallja. Órákon belül csapata egyik tagját - egy exbarátját - holtan találják, megölése nem mindennapi összhangban áll a dal szövegével. És ami ezek után következik, az azt sugallja, valaki Kayleighre vadászik.
Kathryn Dance-t, aki a Kalifornia Nyomozóiroda egyik ügynöke és Kayleigh barátja, felkérik, hogy különleges testbeszédelemző jártasságait használva segítsen megtalálni az énekes megszállott rajongóját, mielőtt az megteszi következő gyilkos lépését...
Na akkor, számoljunk mézesmadzagokat. 1, sikeres énekes. 2, rituális gyilkolás. 3, CBI (erre csak mi, Mentalista rajongók ugrunk, de akkor is valami). 4, röhejes különleges "képesség". 5, vadászat *w*
Második kör, belelapozás...
Az első három oldal prológus guszta volt, bár ne lett volna. A dalszövegek a végén nem voltak rosszak, bár így utólag átgondolva kurvára látszik, hogy a sztorihoz vannak írva. És ahogy átlapoztam, a nyomok egy-két helyez szépen összeszedve, a sztori napokra bontva.
What could go wrong?
Verysok minden. A sikeres énekes valójában egy Miley Cyrus, híres apa kitenyésztett kölyke, és annyira nincs karaktere, hogy az már nagyonrossz. Ha kell egy ijedt kislány, ha kell egy beképzelt kurva, ha kell egy hidegvérű gyilkos.
A dalok szerinti gyilkolás annyira szabadon van véve, hogy random dalok random sorait használja a megszállott gyilkos. Amivel nem is lenne baj, csakhogy ezek 200 oldalt basznak el a nem létező logika keresésével...
CBI... Hát igen. Ez igaz. Tegyük hozzá, emiatt 120 oldalig csak legyeskedik a nyomozás körül a főhősnő
Testbszédeumzés. Nem lenne rossz, de túl van értékelve, és a többi karakter egy része direkt hülyére van véve, egy csomó dolgot nem szúrnak ki, csakhogy Kathryn okosabbnak tűnjön. És úgy értem a csomó dolgot, hogy egy tanú semmit nem mond, csak a padlót bámulja és bólogat, tolja full totalba a Kristen Stewartot, és a többi nyomozó mind azt hiszi, hogy igazat mond, és semmit sem tart titokban.
A vadászat meg... Annyira szükséges lokalizálni a csávót, mint nekem a Microsoft Word... Az első gyilkosság előtt odasétál beszélgetni Kayhez - aki nem mellesleg fel sem ismeri... - és utána is mindig, mindenhol ott van.
A dalok nem lennének rosszak, sőt, a Near the Silvermine még amúgy nem is olyan rossz, de a jutyubra feltöltött Jeff bácsi által választott énekesnővel elkészített valamik... hát nagyonszarok. Közepesen szar country dalok, pop zenére, rosszul énekelve - hangilag és mindenileg - egy kissé béna dobossal... A maradék illúzióim is lerombolták.
A nyomösszeszedés/naptagolás meg igazából csak oldalszámnyerés volt: semmi újat nem mondott egyik sem.
De ezek még mind olyan dologok, amiket elnéztem volna. Egy rossz főmellékszereplő? Mindenkinél becsúszhat... (Csókolom Dreyfus néni!) A dalok tényleg a könyvhöz voltak írva, egy prózaíró által, mit vártam? Hülyére írt karakterek? Kedvelem őket... (Szia, Ryan, sziasztok Cars munkatársai) Egy pofátlan rosszbácsi? Kifejezetten gyakori...
De ami megbocsáthatatlanul rosszá teszi a könyvet, az nem ez. Az a történet. És főleg az, hogy az egészet jóra is meg lehetett volna csinálni. Komolyan. Valóban jóra.
De az, hogy a gyilkos először úgy állítja be, mintha őt gyanúba kevernék, aztán tényleg gyanúba is akarják keverni a politikusok, akik kiszagolták, hogy gyanúbakeveri a gyanúbakeverést... Ez már magas. Aztán persze a rosszbácsiból jó lesz. De mikor így se kell Kayleighnek, akkor fogja az utolsó tervezett áldozatát, és úgy öli meg, mintha ő lett volna ő (she lett volna he, csakhogy mindenki kövesse a logikát) és megmenti a csajt, miközben a nyomozóhatóságok a szintén mélyen gyanúbakevert producert zaklatjék, de a csajnak MÉG ÍGY SEM KELL A GYILKOS, mert egy faszkalap, és ezért elrabolja, hogy megölje. És van olyan gyökér, hogy azt hiszi, hogy annak ellenére, hogy több millióan látták a YouTube-on a dal klippjét (persze...) csak neki jutna eszébe, hogy az, hogy a ház tényleg létezett, és csak ő tudná kinyomozni, hogy hol volt, és tökbiztos, hogy senki sem találná meg őket ott.
Mi kedves olvasók meg idegösszeomlást kapunk, ha nem is az igen reális storyline-tól és a tök valószerű, meg hihető fordulatoktól, a pocsék írásmódtól és a nyomozóhatóságok leírhatatlan, felfoghatatlan, létezhetetlen és embertelen balfaszságától biztosan.
És erre jön még a kétgyermekese Kathryn élete, hogy a szíve szép szerelme végre válófélen van, akivel meg összejött, a balfasz és balfaszul hallgatózó anyja szerint el akar költözni az állam másik végére. Ezért bánatában megcsókolja szíve szép szerelmét, aki rövidúton eltűnik. Legközelebb akkor hallunk róla, mikor küld egy üzenetet, hogy Nagyon remélem, még látlak. Közvetlenül azután, hogy lover nr. 2 felhívta hősnőnket, hogy Friscoba kell utaznia, és vigyék a gyerekeket is. Akik, szerencsére, komolyan, kibaszottszerencsére, nem szerepeltek... Oh, brother...
Az egészet pedig tetézi az, hogy az író rohadtul nem tud mitkezdeni magával, összevissza ugrál. Egy párbeszédet elkezd leírni, majd áttér arra az értékelhetetlen megoldásra, hogy:
A nő elmondta Dance-nek, mit látott az előző nap.
- Komolyan? - kérdezett vissza Dance - Ez azt jelenti, hogy maga látott valakit ott a gyilkosság reggelén?
A nő elismételte, hogy egy férfi látott, az ablakban, aki a polcokon matatott, és megjegyezte, hogy furcsának találta, mert még sosem látta ott korábban.
- Hát ez fantasztikus! Látott még valamit?
A nő nemmel válaszolt.
- Ezt el kell mondanom a főnökeimnek! Viszlát.
A nő elköszönt.
Na jó, ezt nem a könyvből másoltam, de a kicsi kis életkémre esküszöm, hogy komolyan így oldott meg egy csomó párbeszédet. Az meg külön poén, hogy az összes karakter az ő szava járását beszéli. Nincsenek akcentusok, nincs olyan, aki ya know-zna, nincs semmi egyediség. Azt leszámítva, hogy a "poor thing" kifejezésr emberre eddig még sosem hallottam, itt meg egymástól függetlenül öt karakter - akik közül három sosem ismere egymást - is használta, mind Kayleighre...
Azt hiszem, tudnék még ugyanennyit írni - valószínűleg pozitívum nélkül - ha venném a fáradtságot, hogy előássam a könyvet és felelevenítsem az emlékeket. Amúgy tudom, hogy nem elmesélnem kellett volna a sztorit. De csak így voltam képes valamilyen szinten érzékeltetni azt, hogy mennyire pusztítóan alpári. És, remélhetőleg, úgysem fog megjelenni magyarul.
