...avagy hogy ne írjunk regényt, Steve Berry példáján bemutatva.
Szóval. Erről az igazi "csemegéről" akartam írni, amely vitathatatlanul az egyik legirritálóbb dolog, amit eddigi életemben olvastam. A végén csak azért fejeztem be, hogy teljesen nyugodtan írhassak róla, véletlenül sem javul ki a végére.
Bonaparte Napóleon tábornokként és császárként rengeteg kincset rabolt össze. Élete utolsó napjaiban brit fogvatartói abban reménykedtek, hogy talán megtudhatják, hová rejtette ezt a hatalmas vagyont. De ő magával vitte a sírba a titkot, és a végrendeletében sem tett utalást a kincsekre. Vagy mégis?
Cotton Malone volt amerikai ügynök koppenhágai antikváriusként éli békés mindennapjait. Aztán váratlanul ketten is a segítségét kérik: egy fiatal titkos ügynök, akit két bérgyilkos üldöz, és régi jó barátja, Henrik Thorvaldsen dán milliárdos, aki egy titkos klub létezésére derített fényt. Az úgynevezett Párizsi Klub multimilliomos tagjai a világgazdaságot akarják manipulálni. Malone-nak csak úgy lehet reménye a nemzetközi gazdasági anarchia megakadályozására, ha szembeszáll a bérgyilkos-terroristával, aki pusztító támadást tervez Párizs szimbóluma ellen, és ha beleveti magát Napóleon legendás kincsének a felkutatásába.
Ám Thorvaldsent egy személyes cél is vezérli: meg akarja ölni az összeesküvés egyik kulcsfiguráját, mert az ő lelkén szárad a dán milliárdos fiának a halála. Barátja vérbosszúja rendkívüli dilemma elé állítja Malone-t: választania kell barát és ország, múlt és jelen között.
A Dániában kezdődő, Angliában folytatódó, majd Párizs utcáin és katedrálisaiban végződő történetben Malone lélegzetelállító kalandokba keveredik, hogy megoldja az elveszett kincs rejtélyét és barátjához is hű maradjon. Vajon milyen árat fizet mindezért?
Steve Berry a New York Times sikeres írója, a Nagy Károly nyomában, A velencei árulás, Az Alexandria link, A Templomosok öröksége és A borostyánszoba világhírű szerzője. Könyveit 38 nyelvre fordították már le, és 50 országban árusítják.
Said Ulpius-ház.
És a hátsó borító. Talán ha ezt elolvasom, megspóroltam volna magamnak némi szenvedést...
A probléma ott kezdődött, hogy az író nem tudta, miről akar írni. Vagyis, csak remélem, hogy ennyi volt a baj, és nem direkt írt meg három teljes "regényre" elegendő anyagot egy kötetbe. Mert ugye a sztori része két meg nem valósult terrortámadás Párizsban, három vagy négy, ami összejön, de persze mindenki túléli, egy gazdasági összeesküvés, egy vérbosszú, két vérbosszú, egy harmadik már kétszáz éve folyó bosszúhadjárat, Napóleon ellen, kincsvadászat, és most hirtelen nem ugrik be a többi, de hogyjétek el, van még ott, ahonnan ezek jönnek. Ja, megvan, szembeteg bérgyilkos!
Na és, egy ilyen szerteágazó "történettel" nem is lenne baj, ha az író tudná, mit csinál. De nem. Az első százötven-kétszáz oldalon az volt az érzésem, maga se tudja, mit csinál. Utána rájöttem: elgurult a tablettája.
Visszaidéztem azokat az időket, mikor először olvastam a DaVinci kódot és a többi Brown könyvet. Nos, ott is hasonlóan szépmívű történet volt, DE, az első két Brown könyv teljesen simán thriller volt, nem volt benne kincs, arany, illuminátusok, mifasz, csak egy jó sztori, szerethető karakterek, és a gondolat, ami hajtott: ki lehet az? Ki gyilkolhat? ki küldhette az asszaszint?
Na jó, az asszaszin már a harmadik könyvben van, de akkoris ^^"
Szóval, a harmadik kötetben megjelent a történelmi motívum, de ha az ember jobban belegondol, az csak egy jó kis beetetés volt. Negyedik kötet, maga a DaVinci kód. Na ott már valóban kissé nagyon unrealisztikus lesz a történet, mégis, mikor olvastam, erre nem gondoltam, csak mikor végigröhögtem a második olvasás után a filmverziót csapott belém a felismerés, hogy mennyire szürreális már a történet. Persze a legnagyobb kérdésemre mai napig nem kaptam választ (miszerint milyen víz alatti jelenetek voltak a filmben, amiknek az elkészítéséért felelős stúdiót az elején bemondták) de így is tetszett, élveztem. A harmadik kötet - mármint a Langdonos közül - sem volt rossz, de a többi közül szerintem leggyengébb DaVinci kód szintjét sem közelítette meg. Egyszerűen csak nem izgatott egyik karakter se Langdonon túl, márpedig akit eddig négyszer megfolytottak és ki tudja hányszor máshogy megtámadtak, az egyértelműen hallhatatlan. Remélem, hogy az Inferno majd ismét hozza az Angyalok és Démonok hangulatát :D
Viszont ne térjek el a témától. Szóval, míg ezt a könyvet olvastam, azon gondolkodtam, hogy mekkora hülyeség, hogy ennyi szociopata pénzember van, akik a saját nyereségükért akár az Eiffel-tornyot is lebombáznák...
És még ha el is hittem volna a sztorit, nehéz lett volna beleélnem magam, mert mindenki irritáló volt.
Malone-tól és a szuperhősségétől falramásztam, egy valósi ember hőstettei egyharmadára se lenne képes, és akkor még ő """szerénykedik""" meg érzi magát szarul. Egyszerűen csak nincsenek ilyen emberek, és még ha lennének sem lennének antikvárok Koppenhágában, és nem ugrálnának ide-oda Cessnákon és helikoptereken.
Stephanie az rövidúton agyfasz, főleg az irritáló beszédstílusa. Ha többet mesélnék arról, mi vele a bajom az elég spoileres lenne, szóval legyen elég annyi, hogy balfasz.
Thorsvaldsent leírhatatlanul utáltam. Ilyen vérbosszúvágy nincs, ami két év után jön elő, és ilyen intenzív. Az meg főleg, hogy amikor egy valamivel intelligensebb karakter megjegyzi, hogy talán megölheti, csak várjon még két vagy három kibaszott napot, és a csóri idegrohamot kap... hát enyhénszólva szánalmas.
Sam, aki annyira volt fontos a történet menetének mint One Direction a zeneiparnak. Bármit meg tudott volna csinálni egy futottak még kategóriás ügynök is, azon kívül, hogy Meagennel csőrözik a katakombákban, de az egy picit sem volt lényeges a sztori szempontjából.
Meagen, aki még nála is lényegtelenebb volt, és egyetlen karakterpotenciálja abban rejlett, hogy összejöhetett volna Sammel. Csakhát, első csókjuk eléggé elcsépelt és gusztustalan volt, tovább meg sose jutottak. Szerencsére. Ha ez a két balfasz szaporodni kezdett volna...
A rosszak tábora (nem spoiler, mivel az elejétől fogva tudjuk, hogy mind rosszácsi-néni) meg egyszerűen egy nagy kupac fasz volt. LaRocque-kal az élen. Egy olyan család, akik döntéseiket egy kibaszott jóskönyv jövendőléseire alapozza, képtelen lenne ekkora vagyont megszerezni, vagy megtartani.e
És hadd említsem még meg személyes kedvencem, a szembeteg, dél-afrikai bérgyilkost. Aki maszkmester, és elkaphatatlan. És mindig elfedi szkeri sárga szemeit, csak pont most nem... Aaaaaahaaaaaa... Ja, meg az sem dőlt el, hogy most terrorista vagy bérgyilkos...
Itt ragadnám még meg a szót arra is, hogy az Ulpius-házat elküldjem a jó rohadt életbe. Egyrészt, a fordítás. Magyartalan mondatok, mint pölö valaki ránéz egy telefonra, leolvassa ki hívja, és közli a társával, hogy "Ez xy"
Ö-zés. Nekem komolyan semmi bajom a szegedi dialektussal, hallásban. De ha már írásról van szó, könyörögve könyörgöm, tessék már venni a fáradtságot, és magyarul írni... Valóban megfoghatatlan dolog, amibe belekötök, hiszen mindössze a föl-fel igekötővel volt ilyesmi, de akkor is... Egész könyv alatt azt vártam, mikor csúszik be egy mögkérdezte, mögkapta, mögbaszta, mög-valami.
Továbbá: nincsenek olyan szavak, hogy "fíling" és "légben". Utóbbi előfordulhat mint jövevényszó, de nem az irodalmi nyelvben és főlegnem Szeptember 11-ével konteksztusban. Nincs olyan, hogy "az egésznek olyan szeptember 11-e fílingje volt" nem könyvben. A másikkal kapcsolatban meg... Arra már nem tudok mit mondani... Pontosabban, de... Száll a madár a légben... sallallalla...
És a kedvenceim, a történelminevek. Napóleon nevét csak akkor írjuk hosszú ó-val, ha magyarosított verziót használuk. Tehát vagy Bonaparte Napóleon vagy Napoléon Bonaparte. Olyan, hogy Napóleon Bonaparte nincs. Tudom, hisztis kurva vagyok, de kurvára irritált egész sztori alatt, hogy valaki egy ekkora történelmi személy nevét ne tudja leírni. Ugyanez vonatkozik Marie Antoinette-re is, vagy Mária Antónia, vagy Marie Antoinette, de semmiképp sem Mária Antoinette. Abban szinte biztos vagyok amúgy, hogy ha a többi történelmi szereplőt is ismertem volna, az ő nevük látványától is szemrákot kaptam volna. Szóval, mázli, hogy rossz vagyok történelemből.
A tördelőszerkesztőnek meg: vannak fejezetek, amiknek fejléce kisebb, mint a többié. Magyarul nem számoljuk úgy a fejezeteket, hogy "egy-kettő-három" csak akkor ha számmal írjuk. Betűvel egyszerűen nem. És a dőltbetűre is figyelni kellett volna, egy csomó helyen nagyon érdekesen vette ki magát, és vissza-vissza váltott simába is.
És a borító. A könyv egyetlen értékes darabja, mondhatnám. Mondtam is, míg szemet nem szúrt valami. A drága kiadó volt annyira pofátlan, hogy nemcsakhogy minden általuk kiadott Berry könyv borítója ugyanabban a stílusban készült - amivel bevallom őszintén normális esetben elégedett is lennék - de minden meg lehet figyelni a következő vízszintes sorrendet:
- Egy pecsét vagy érme, jelen esetben köszönőviszonyban sincs a sztorival
- Cím, különböző überszexüell betűtípusokkal
- Az író neve, még mindig röhejes
- ÉS UGYANAZ A KIBASZOTT DAN BROWN IDÉZET. MINDEGYIK KÖTETEN UGYANOTT VIRÍT, HOGY "Vitathatatlanul a műfaj mestere - Dan Brown"
SŐT, NEMCSAKHOGY A KIBASZOTT BORÍTÓN, ENNEK A PÉLDÁNYNAK A HÁTSÓ BORÍTÓJÁN IS RAJTA VAN. Kockáztatva ezzel, hogy szemetszúr valakinek, kíváncsiságból beleolvas, rájön, hogy mennyire nem mester a drága és otthagyja.
De persze ezek a hibák már a magyar kiadásban fordulnak csak elő. Mégis, ha angolul olavstam volna, sem hiszem, hogy bejött volna.
Szóval ennyi, várom az Inferno-t, hogy helyretegyen lelkileg. Hátha visszjön Sophie vagy Vittoria *.*
